Apáti Krónika

[ 2009.07.15.] Majdnem minden, ami csillag

Ha felnézünk este az égre általában ragyogó kis "gömböcskéket" látunk. De mik is ezek a parányinak tűnő égitestek, amikhez annyi minden kötődik? Ha fáj vagy megsérül valamink még fényes nappal is csillagokat látunk. Ha elszeretnénk "menekülni" a gondjaink elől sokszor egy távoli csillagra vágyódunk el. Számtalanszor reménykedve tekintünk fel a csillagos égre, mintha onnan várnánk a megoldást. Csillagnak (Star) emlegetjük azokat, akik nemzetközileg vagy hazai szinten valamiben "kitűnnek". Megannyi költőt és zenészt is megihlettek a csillagok. A kultúrák és vallások szimbolikus jelként használják.
Az égbolt ismerete, a fényesebb csillagok megfigyelése egészen a kőkorig nyúlik vissza. A gyűjtögető és vadászó közösségek számára fontos volt az év egyes szakaszainak ismerte, számontartása. Elődeink tán már a korai kőkorszakban felismerhették, hogy a csillagok jelzik az évszakok változását, a természeti események bekövetkezését. Az égitestek láthatósága az esztendő során természetes naptárként szerepelt. A növénytermesztés megjelenésével az évszakok számontartása és az "égi naptár" ismerete nélkülözhetetlenné vált. A vetés, a termés beérésének, aratásának időpontjait jelezték a csillagok. Például az ősi Egyiptomban már a dinasztiák előtti korban is tudták, hogy az ég legfényesebb csillagának, a Szíriusznak feltűnése a Nap előtt a hajnali égen jelzi, hogy megkezdődik a Nílus áradása. Az ősi Mezopotámiában, az antik görögöknél, a ősi kínaiaknál is a csillagok ismerete már a fontos tudnivalók közé tartozott. A hajózás kialakulásával a tengerészek is felismerték a csillag-naptár jelentőségét. Az évszakok szerint változó szelek, vagy a gyakori viharok időszakának változását a csillagok esti vagy hajnali feltűnése előre jelezte. A hajósok számára azonban mint irányjelzők is fontosak voltak a csillagok. A legeltető nomadizáló törzsek körében még ma is fontosak az égtáj és irányjelző csillagok ismerete.
De nézzük mit ír a szakirodalom a csillagról. "A csillag a csillagászat szaknyelvében olyan égitest, amely nukleáris energiát termel, így saját fénnyel rendelkezik, szemben a bolygókkal, amelyek központi csillaguk fényét verik vissza, és elenyésző saját sugárzást bocsátanak ki. A népnyelv régebben valamennyi égitest szinonímájaként használta a csillag szót (Esthajnalcsillag = Vénusz), a szócikk a továbbiakban a csillagászati értelemben vett jelentéséről szól.
A csillagokat villódzó, sziporkázó fénypontokként látjuk szabad szemmel. A nagy távolság miatt tűnnek pontszerűnek, még a legnagyobb földi távcsövekben is. A csillagok fényének ezt a szabálytalan pislákolását – a szcintilláció jelenségét – a földi légkör áramlásai hozzák létre. (Gyakran, első ránézésre egyáltalán nem könnyű megállapítani, hogy az égen bolygót látunk-e vagy csillagot. Az amatőrcsillagászok egy jó módszere ennek megállapítására az, hogy ha egy csillag nem szcintillál, akkor feltehetően nem is csillag, hanem bolygó.)
A legközelebbi csillag a Nap, a következő legközelebbi a Proxima Centauri, amely 4,2 fényévre található, tehát a fény 4,2 év alatt ér ide onnan. Ha az egyik leggyorsabb vonattal, a francia TGV-vel utazhatnánk annak 574,8 km/h nagyságú rekordsebességével, akkor majdnem 8 millió évig tartana az odaút. Ez a távolság tipikus a galaxisunkban. Ennél sűrűbben helyezkednek el a galaxis és a gömbhalmazok középpontjában, és sokkal távolabb a galaktikus halóban, a galaxist körülvevő gömb alakú térrészben.
A csillagok mérete a kicsiny, nagyváros méretű neutroncsillagoktól (melyek tulajdonképpen már halott csillagok) az olyan szuperóriásokig terjed, mint a Sarkcsillag (Polaris), valamint az Orion csillagkép Betelgeuse nevű csillaga, melyek átmérője a Napénak nagyjából ezerszerese. A ma ismert legnagyobb csillag a VY Canis Majoris, amelynek átmérője elérheti a Napének 2100-szeresét.[1] Ez 1 433 467 200 km-nek (9,582 CsE) felel meg, kicsivel nagyobb, mint a Szaturnusz Nap körüli pályájának fél nagytengelye. Sűrűsége viszont jóval alacsonyabb, mint a Napé". (Wikipedia)

A csillagok születése és halála

"A csillagok születése több millió éves folyamat, és több szakaszból áll: egy molekuláris felhő belsejében csomósodások vagy globulák jönnek létre, ezekből előbb protocsillagok, majd csillagok lesznek. A világűrben hatalmas por- és gázfelhők vannak. A molekuláris felhőkben az anyag sűrűbb és koncentráltabb. Ezek több tíz fényév átmérőjűek lehetnek, a bennük lévő anyag még nagyon hideg. Azért nevezzük molekuláris felhőknek, mert a benne található gázok molekulák formájában vannak jelen. Minden ilyen molekuláris felhő gyenge egyensúlyban van. Külső hatás következtében ez az egyensúly felborul. Ekkor a felhő egy része saját tömegétől összeroskad és az anyag elkezd összehúzódni. A felhő kisebb anyagcsomókra oszlik. A molekuláris felhőkből kiváló anyagcsomókból globulák jön létre. Ezeknek mérete a Naprendszerével egyenlő, tömegük 200 naptömeg. Még nagyon hideg és sötét objektumok. Lassan egyre sűrűbbek és forróbbak lesznek, majd létrejönnek belőlük a protocsillagok. Ezek már sugározni kezdenek. A protocsillagok anyaga tovább sűrűsödik, fényük változó. Gyors gázkilövellések indulnak a pólusok felé. Amikor a magban a hőmérséklet eléri a 10 millió fokot beindulnak a nukleáris reakciók. A protocsillag átalakulásának ideje a tömegétől függ (30 millió év egy Naphoz hasonló csillagnál és 300 ezer év egy 30 naptömegű csillagnál).
Amikor a csillag elhasználta a belsejében lévő hidrogént, elkezd összehúzódni és egyre forróbb lesz. A hidrogén még nagy mennyiségben fordul elő a felszín közelében és itt is beindul a fúzió. Ezután a csillag kitágul és színe vörössé válik, vörös óriás lesz. Átmérője 10-100 napátmérő is lehet. A magban újabb nukleáris reakciók indulnak be: a hélium fúziójából szén keletkezik. A csillag atmoszférája kidobódik az űrbe, táguló gázgömböt, planetáris ködöt hozva létre. Amikor a hélium elfogy, a csillag újra összehúzódik. Ha a csillag tömege nem elég nagy, belsejében már nem lesz akkora hőmérséklet, hogy újabb reakciók induljanak be és fehér törpévé válik. A fehér törpe egy nagyjából földméretű, naptömegű csillag. Stabilitását már nem a magfúzió, hanem a belsejében kialakult elfajult elektrongáz nyomása biztosítja, egyensúlyt teremtve a gravitáció összehúzó erejével. A fehér törpék hőmérséklete és fényessége évmilliárdok alatt fokozatosan csökken és csak egy fekete törpe marad hátra. Nagy tömegű csillagoknál a hélium elhasználása után a fúzió egyre nagyobb atomtömegű elemekkel folytatódik, egészen a vasig. A fúzió azért áll le a vasnál, mert az ennél nagyobb rendszámú elemek keletkezése már nem energianyereséges. Szuperóriás csillagok jönnek létre, melyeknek átmérője 1000 napátmérő is lehet. Belsejük különböző kémiai összetételű rétegekből áll, amelyek a felszínhez közeledve egyre hidegebbek és ritkábbak. Hirtelen felrobbannak és az anyaguk szétszóródik az űrben. Ezeket nevezzük szupernóváknak. A szupernovák fényessége rövid ideig a Napnál 10 milliárdszor nagyobb. A robbanás után visszamaradó mag, a tömegétől függően neutroncsillag vagy fekete lyuk lesz." (Wikipedia)

Hullócsillag

A sötét csillagos égbolton váratlanul felvillanó és maga után sokszor fénylő csíkot húzó tündöklő jelenséget ma is önkéntelenül hullócsillagnak nevezzük, holott meteorhullást láttunk.
A Naprendszer határán húzódó Oort-felhőből esetenként kilökődik egy-egy kisebb égitest, amely lassan a Nap felé veszi az irányt. Csillagunkhoz közeledve a sugárzó hő megolvasztja a - bolygórendszerünk keletkezésekor - ráfagyott gázokat, amelyeket az égitestre tapadt porszemcsékkel együtt magával ragad az erősödő napszél. Az anyaégitest mögött húzódó csóva esetén már üstökösről beszélünk, amelynek ködös gázfelhője a Napunkkal ellentétes irányban több millió kilométere nyúlik. A Naptól távolodó üstökös magjára lassan visszahúzódik a lehűlt gázanyag java, ám ha éppen óriásbolygóink közelébe ér, előfordulhat, hogy azok gravitációs ereje nagy anyagtömegeket szakít le róla. Egy-egy keringés során ezek a porszemcsék és kődarabok hosszan elszóródnak a pályája mentén és sokszor kisebb rajokba tömörülnek. Augusztusban a legintenzívebb a meteorhullás.

Az arab csillagászat

"Valamennyi matematikai tudomány közt legjobban a csillagászatot művelték az arabok. Ebben a tudományban is a görögök nyomain haladtak, főleg Ptolemaios ismert könyvéből indulva ki, melyet a görög megisztos (legnagyobb) szó után Almageszt-nek neveztek el és mely csakugyan az utóbbi néven lett később általánosan ismertté Ptolemaiostól az arabok a csillagok és csillagzatok görög elnevezéseit is átvették, azonban sok előttük érthetetlen mitologiai nevet arabbal cseréltek fel, s innen van a sok arab név a ma használt csillagnevek közt. Már a IX. században Al Mamum kalifával kezdődik a csillagászat művelése az araboknál; ő Bagdadban és állítólag Damaszkusban is csillagvizsgálókat építtetett; parancsára Chalid ben Abdulmelik és Ali ben Isa Szindjár síkján 2 déllő fokot mértek; az ekliptikát alatta helyesbítették, végül nevéről nevezett csillagászati táblákat (szíds) készíttetett. E kornak leghíresebb arab csillagásza Ahmed al Fergani." (Pallasz Nagylixikon)
Az arab világban a Kr. sz. 9. századtól már készítettek pontos csillag-helyzeteket feltüntető glóbuszokat. Valószínűleg ezek alapján rajzolták és készítették a 15. sz. közepétől az első európai éggömböket. Kb. a X. századból származik az arab csillagászok néhány térképe. Az arabok több lapon mindig egyes csillagképeket mutattak be. A muzulmán Abd ar-Rahman as Sufi 965-ben készült csillagjegyzékéhez az egyes konstellációkat ábrázoló atlaszt is rajzolt. Az atlasz 48 lapon mutatja be az Aratosz—Ptolemaiosz által leírt csillagképeket. Nevezetessége, hogy ennek egyes másolatain tüntették fel először a puszta szemmel is látható Nagy Androméda-ködöt.

Az égbolt képe

Akár csillagászati munkát vagy amatőröknek szóló égbolti ismertetést, akár tudományos beszámolókat olvasunk, előkerülnek a csillagképek nevei is. A különböző típusú égitestek jelölésére ma már katalógusjelzések használatosak, az általános tájékoztatásra, tájékozódásra mégis is az ősi nevek szolgálnak.
A korai ókorból a csillagképek megnevezése és leírása maradt ránk, de csak képi ábrázoláson ismerhetők fel és azonosíthatók. Az ősi mezopotámiai pecsételő hengerek, tanúsítják, hogy egyes csillagképeket, csillagcsoportokat már igen korán ábrázoltak. Ám ezek a rajzok csupán jelképesek. Homérosz művében már olvashattuk, hogy Hephaistos, az istenek kovácsa már "csillagtérképpel" ékesítette Achilles pajzsát. Az ókorból fennmaradt emlékek éppen úgy, mint a korai középkor kódexeinek díszítései többnyire nem a csillagok helyzetét tüntetik fel, hanem a csillagkép nevének megfelelő alak körvonalait ábrázolják.
Bizonyítható, hogy már az egyiptomi és görög csillagászok próbálkoztak az égbolt térképszerű ábrázolásával. Azonban hamarosan felismerhették, hogy a kisebb területű helyzetek ábrázolhatók a síkon, de az egész gömb, vagy a fölöttük lévő félgömb nem mutatható be torzításmentesen. Ezért a pontosabb ábrázolás céljaira éggömböket készítettek. A hagyomány szerint a Kr. e. 6. században élt Anaximandrosz már készített égglóbuszt. Eudoxoszról bizonyosan állítják, hogy az általa megfigyelt csillagokat éggömbön ábrázolta. A legkorábbi ismert éggömb - amely művészi díszítő céllal készült - azonban csak a Kr. sz.160-ból származó Farnese Atlas vállán látható. Ezen felismerhető Ptolemáiosz csillagkép-rendszere, jelképes formában.
Mintegy 2500-3000 évvel ezelőtt a Szíriusz és az Orion szeptember elején már magasra emelkedett a hajnali órákban, és a szürkületben a keleti láthatáron felbukkant a fényes Arktúrusz: ez a szüret időszaka. Koratavasszal, amikor a tavaszi szántás, és a tengeri viharok időszaka beköszönt, az Orion és a Plejádok – a Fiastyúk – éppen eltűnnek az esti szürkületben. Ezeknek már kezdetben jelképes megnevezéseket adhattak. A nyári termésérés idején tűnik fel egy fényes csillag, amely a görögség körében ezért a Spica vagyis a Kalász nevet kapta. A jelképes nevek sok esetben a későbbiek során már érthetetlenek voltak. Ezért idővel különféle magyarázatokat fűztek, gyakran egész legendakört költöttek e nevekhez.
Az ősi csillagfigyelők eleinte még csak a fényesebb csillagokat, esetleg feltűnőbb csillaghalmazokat tartották számon. Ezeknek a csillagoknak vagy csoportoknak adtak nevet. Később a környeztében látható halványabb csillagokat is ehhez csatolták, hogy könnyebben, megbízhatóbban lehessen a "főcsillagot" azonosítani. Így alakultak ki idővel az ég nagyobb területére terjedő, több csillagból álló csillagképek.
A 19. század elejére a csillagképek száma közel 110-re nőtt. Az 1840-50-es évektől egyre több kísérlet történt a térképek egyszerűsítésére, áttekinthetővé tételére. Végül is a Nemzetközi Csillagászati Unió 1928. évi közgyűlésén határozatot fogadtak el a csillagképek rendezésére. Eszerint a legtöbb modern csillagképek eltörölték. A csillagképek számát 88-ban szabták meg, ezek közül 47 az ókorból ered. A puszta szemmel látható csillagok jelzésére megtartották Bayer görög-betűs rendszerét, míg asz egyes csillagok neve használható maradt, de csak a betű vagy számjelzés mellett (pl. alfa Tauri – Aldebaran). A rövidség kedvéért a több szóból összetett csillagkép-neveket egyetlen szóval jelölték. Így lett a Sobieski Pajzs-ából egyszerűen Pajzs. Ott, ahol a név egy szóval nem fejezhető ki, két szóból álló nevek alkalmazhatók, pl. Bereniké Haja (Coma Berenices), stb. A szakmai cikkekben a csillagképek latin nevének három betűs rövidítése használható: Ursa Maior rövidítve UMa, Cygnus = , Delphinus = Del, stb. Fontos újítás volt, hogy a csillagképek határait egyenes vonalakkal húzták meg, amelyek 1925-ben az ég rektaszcenziós és deklinációs köreivel párhuzamosak voltak. (Ma már a precesszió következtében a határvonalak kissé elcsúsztak.) Ezt az egységes jelölést használjuk ma is. De azért a romantikus lelkű csillagászok szobai díszként az antik ábrázolásokat is gyakran használják.

A Dél Keresztje

Latinul Crux az égbolt legkisebb, de egyik leghíresebb csillagképe. A Kentaur csillagkép öleli át, a "Szeneszsák" alatti szomszédja a Légy csillagkép. Nevét négy legfényesebb csillaga alkotta keresztről kapta. Acrux, Mimosa, Gacrux, Crucis. A Dél Keresztje csillagkép olyan jellegzetes, hogy nagyon sok ország kultúrájában található vele kapcsolatos legenda vagy utalás.
Ausztrália: az őslakosok csillagászatában a Szeneszsák egy emu feje, a csillagkép pedig egy fán ülő oposszum.
Új-Zéland: a maorik Te Punga-nak, horgony-nak hívják a csillagképet
Tongában a neve Toloa, egy Kacsa, amelynek repülés közben megsebesül az egyik szárnya, mert két ember, az alfa és a ß Centauri hozzávágott egy követ. A Szeneszsákot Humu-nak nevezik, ami triggerfish-t európai íjhalat jelent.
Peru: az inkák nyelvén a Cruxot Chakana-ként ismerik, ami magyarul lépcső-t jelent (chaka: híd, kapcsolat; hanan: fent magas).
Indonéziában és Malajziában a Crux neve Buruj Pari, (The Stingray = közönséges mérges rája).
Az ősi hindu csillagjóslásban a Crux neve Trishanku.
A tuareg törzsben a Dél Kersztje: Maerua crassifoliafa.
A csillagképről a Crosby, Stills és Nash együttes is énekelt egy dalt, a szerzők: Rick Curtis, Michael Curtis, és Stephen Stills.
A csillagkép legfényesebb csillagai megtalálhatóak Ausztrália, Brazília, Új-Zéland, Pápua-Új-Guinea és Szamoa zászlaiban, ezen kívül Ausztrália Fővárosi Területének, Északi Területének, Chile Magellán Régiójának és az USA 1. Tengerész Hadosztályának a zászlaján.
(Wikipedia)

Tejút vagy Hadakútja

Derült, holdtalan éjszakán a megszámlálhatatlanul sok csillag között mesebeli látványt nyújt az egész égboltot átkaroló, derengő fényű ezüstös fátyol, amelyet a népnyelv Tejútnak nevez.
A világegyetemben a csillagok úgynevezett galaxisokba tömörülnek. A Földről szabad szemmel látható összes csillag a Galaxishoz tartozik, mely korong alakú. A Galaxis síkjának irányába nézve sokkal több csillag látszik, mint az ég más területein. Ez a rengeteg csillag, mintegy összeolvadva, egy halvány tejszerű sávnak látszik, ez a Tejút. A Tejutat nagyobb városokból, így Budapestről sem lehet látni a fényszennyezés miatt. A Tejút a Hattyú csillagképnél két ágra szakad, amit egy, a csillagközi térben levő sötét köd fényelnyelő hatása okoz. A Tejutat sok monda említi meg.
A székely eredetű monda a hun mondakör Csaba vezéréhez kapcsolódik. Két változata ismeretes, egyik a Csaba Útja, a másik a Hadak Útja.
Csaba Útja: A szánakozó Hadúr csodát tett Csaba királyfi búcsúzásakor. Mikor az vitézivel elindult a holdvilágos éjjel, az égbe emelte őket, útjukat csillagok mutatták, s a lábuk nyomán gyémántszikra lobbant, mely ott maradt örökkön-örökké.
Hadak Útja: Csaba királyfi az apjának, Attilának halála után kitört testvérháborúban csatát vesztett, és Bizáncba menekült. Seregének egy részét hátrahagyta, s ők a Csigle mezőn várták visszatérését. Az Erdélyben őrködni hátrahagyott székelyeknek Csaba esküvel ígérte, hogy veszedelem idején a segítségükre siet. Háromszor kellett a keletre tartó seregnek visszafordulnia. Előbb a föld rengése, az erdők zúgása adta hírül a bajt, egy esztendő múlva a folyamba siető patak s a tengerbe torkolló folyam továbbította a segélykérést, három év múltán pedig már csak a szélvész, a puszták vihara érte utol a legendás hadat. A monda szerint hosszú idő telt el ezután, Csaba is rég meghalt, segítségre már senki sem számított, amikor ismét háború sújtotta a népet, s a veszély minden addiginál nagyobb volt. A segítség azonban negyedízben sem maradt el. Ezúttal a Székelyek Járó csillaga (a Szaturnusz) vitte a veszedelem hírét a földről az "égi csarnokba". Csaba hadai a csillagos égen végigvágtázva érkeztek, majd - sebezhetetlenek lévén - teljes létszámban ugyanarra, ugyanoda vonultak vissza, miután az ellenséget megfutamították.
"A fényes hadak ösvénye pedig, melyet jöttökben és visszatértökben taposának, eltörölhetetlen marad az ég boltozatán: az ő lábaik és lovaik patkóinak nyoma az, mit derült éjfeleken mint tejfehér szalagot látsz tündökölni a magasban, s melynek azon órától Hadak Uta a neve a székelyeknél, melyre tekintve megemlékeznek ők Csabáról és hős atyjáról, Eteléről."
Egy másik székely monda a Tejutat Szépasszony Vásznának tartja: "A szépasszony hűtlen lőn kedveséhez. Ez arcul csapta őt, s letűnt a feneketlen kristálytóba, ezt mondván: Várhatsz engem ezer esztendeig! A szépasszony most kedvesét ezer esztendő óta várja, éjjelenként kiteregetve vásznát s estve-reggel a kristálytó vizével öntözgetve azt, mi aláperegvén szüli a harmatot."
A Csallóközben a Tejutat Tündérfátyolnak is hívják: "Élt egyszer a Csallóközben egy szegény halászlegény, aki beleszeretett a vízimolnár leányába. A molnár hallani sem akart a halászról, mivel gazdagabb kérőt szánt a lányának. Már éppen készültek volna a lakodalomra, amikor a halászlegénynek sikerült megszöktetnie a lányt. A menyasszony és a vőlegény rokonsága üldözőbe vette a szerelmeseket, s a lány fátyla, amely menekülés közbe beleakadt egy bokorba, nyomra is vezette őket. A molnár, amikor rájuk talált, haragjában mindkettőjüket megölte. Ekkor a lányból fehér, a fiúból piros liliom lett, de a gazda azokat is leszakította. A fehér liliom tündérlánnyá változott, felszállt az égbe, ahová magával vitte árulkodó fátylát is. A piros liliom helyén viszont bővizű forrás buzogott fel a földből. A tündérleány azóta is az égbolton úszó fátylán ereszkedik le éjjelenként a forráshoz, hogy szomját oltsa. Szomorú dalát még ma is gyakran hallhatják az éjszakai halászok."
De a Csallóközben a Harmatos Út név is ismert: "Az égen látható út, amin a tündérek forognak meg jönnek le az égbül. Oszt hogy éjjel le ne térjenek az útrú, a mennybül harmat száll alá a csillagokra, hogy a’ látható legyen. Hajnalra meg főszárod, mikorra mᒠa tündérek visszamentek az égbe, ezér’ híják harmatos útnak."

A Göncölszekér és környéke

A Göncölszekér a Nagy Medve része, a rúdja a medve farka. Cirkumpoláris csillagkép. Ha a szekér végén levő két csillagot képzeletben összekötve a szekértől felfele meghosszabbítjuk, és a két csillag közti távolságot ötszörösen felmérjük, akkor épp a Sarkcsillaghoz jutunk el. Ha este megkeressük a Göncölszekeret, akkor azt tapasztaljuk, hogy télen van a kerekén, tavasszal a rúdján áll, nyáron pedig a fejünk felett van. A szekér az éjjel folyamán hátrafelé halad. A Sarkcsillag egyben a Kis Göncöl rúdjának utolsó csillaga.
Göncöl személyét illetően több mondát is ismerünk. A honfoglaló nomád magyarság csillaghite szerint Göncöl egy híres csodatevő táltos, félisten volt, aki az emberek közt járva mindenkit meggyógyított a szekerén található gyógyírokkal, titkos és rejtett dolgokat ismert, beszélni tudott a fákkal és a madarakkal. Egyszer eltört a szekere rúdja. Kérlelte az embereket, hogy segítsenek, de azok rútul cserbenhagyták, senki nem segített neki. Ezért Göncöl haragosan a lovak közé csapott, és a szekéren fölrepült az égbe. Azóta jár körbe a Sarkcsillag körül görbe rúdú szekerén. Mások szerint az istenek helyezték örök emlékeztetőül az égre a törött rúdú Göncöl szekeret.
Göncölt a magyarok Öregistenével is azonosítják. Más mese szerint inkább a keresztények Szent Péteréhez hasonló volt: ő őrizte az egek kapuját, és válla fölött lehetett az Öregisten színe elé jutni. Közkedveltsége és kivételes tisztelete alapján úgy tűnik, hogy az egyetlen magyar félisten, talán éppen a sokat emlegetett Magyarok Istene, a magyarok csillagistene, aki villámhordó szekerével a Hadak Útján, a Tejúton dübörög végig.
Több változat van arra is, hogy miért görbe a szekérrúd. Lehet, hogy Göncöl a csárdában mulatott, s borosan hazafelé tartva nekihajtott valaminek, vagy azért, mert a gonoszok lehúzzák. Van, aki tudni véli, hogy a Boszorkány Szeme húzza le a rudat. A rúd egyébként erre a csillagra mutat.
Olyan hagyomány is akad, amely szerint a szekér Szent Péteré. Péter azon ment szénát lopni, de a Csősz (Vega) észrevette és nem akarta engedni. Erre Péter ijedten elhajtott, de
közben elszórta a szénát. Azóta látható az égen az Országútja (Tejút).
A szekér rúdjának középső csillaga, a Mizar mellett látható az Alcor nevű halványabb csillag. Az Alcort a magyarok Béresnek, Cigánygyereknek, Kisbéresnek, Kisbojtárnak, Kocsisnak nevezi. Néhol a Göncölszekeret Ökrösszekérnek, az Alcort Ostorosnak mondják. A hiedelem szerint az Ostoros addig ugrál az Ökrösszekeret vontató ökörre, míg egyszer rajta marad, és akkor itt lesz a világ vége.
A Hüvelypici elnevezés is ismert. Az egyik népmesében: "A Dönczöl szekérbe ökör van fogva három pár; a középső ökörnek a fülében van a Hüvelypici s onnan hujángat: Cselő, hajsz!". Több helyen úgy tartják, hogy ez a csillag a vezető, s nélküle nem is mehet a Göncölszekér. A kis csillag mondai eredete a következő: "Egyszer Jézus egy kocsin utazott. Kocsisának bérül az örök üdvösséget ajánlotta fel. A kocsis azt kérte, ha teljesülhet kívánsága, inkább azt szeretné, hogy az örökkévalóságig kocsijának bakján ülhessen. Jézus teljesítette a kérést, de mivel ily könnyelműen elutasította az örök üdvösséget, azzal a büntetéssel sújtotta, hogy kocsiján mindig visszafelé kell haladnia.".
A Göncölszekér csillagai időjósok is: ha aprón ragyognak, szép idő várható, de ha nagyra nőnek, akkor az idő rosszra fordul.

Sarkcsilllag

A Göncöl a Sarkcsillag körül látszik forogni, ezért azt Göncöl Térítőjének vagy Ég Köldökének is nevezik. Más nevei: Bába Matullája, Boldogasszony Matullája, Furucsillag.

Kisgöncöl

Derült, holdtalan éjszakán a Göncölszekér felett, fényes csillagokban szegény égterületen lehet rábukkanni a Kis Göncölre, amit a Göncölszekérhez való hasonlatosság miatt Göncöl Másának is neveznek. Szintén hét csillagból áll, a legfényesebb a rúdjának utolsó csillaga, a Sarkcsillag. A Kis Göncöl észrevehetően kisebb, mint a Nagy Göncöl, de ugyanúgy négy kerék és a rúd alkotja, csak éppen a rúdja felfelé görbül. Egyéb névváltozatai: Kicsiszekér, Küzsdegszekér, Nagyasszony Társzekere, Nagyboldogasszony csillaga, Tündérasszony csillaga, Tündérasszony Palotája.
Valahol ebben a csillagképben található, a ma már nem tudni melyik csillagok alkotta Szarvasnyomdoka is. A Kis Göncöl megegyezik a Kis Medve csillagképpel.
A Pallas Nagy Lexikona szerint: A Göncölt a magyar alföldön, tüzetesebben Szeged környékén és a Temesközben Döncöl-, Döncör- és Döncőnek is ejtik. Ugyanígy (Kálmány Lajos tanúsága szerint) Csanád és Bács-Bodrog vármegyének a Tisza mentén fekvő vidékein is. Minthogy azonban régibb nyelvemlékeink Göncölnek írják, ez a Döncöl stb. másodlagos alaknak is vehető. A szekér szó török eredetű voltával egybevetve, nem egészen alaptalan Kálmány Lajos azon sejtése, hogy ez önállóknak tetsző magyar mondák a névvel együtt török eredetűek. A Nagy- és Kis-Göncöl megkülönböztetés mellett, ritkábban ugyan, de előfordul a magyarországi és törökországi Göncöl is, amelyek közül amaz az Ursa major, ezen az Ursa minor népies neve. Szekérnek a népies felfogásban tulajdonképpen rendesen csak a két csillagkép négy Kerekét veszik; míg a hármat a szekér Rudjának, hol 3 Ökörnek, hol meg Rúdnak és Ökörnek nézik. A középső Ökör-, vagyis az Alkor-csillag fölötti, szabad szemmel alig kivehető kis csillag magyar népies nevei: Ostoros, Cigány gyerek, Kis béres v. Hüvely pici. Ez utóbbi név a többi európai népeknél is járatos s róla meg a Göncölről nagyobb mitológiai tanulmányt is irt Gaston paris (l. Babszem Jankó). A Göncölre vonatkozó magyar mondákat másutt alig található teljességgel állította egybe Kálmány L., A csillagok nyelvhagyományainkban c. értekezésében (Szeged 1893). V. ö. Ipolyi, Magyar mythologia, 268, 450. Hogy a Nagy Göncölt régebben Szent Péter szekerének is hívták, azt Mélius Péter (A Szent Jób Könyve, Várad 1564) adatán kívül egy mondánk is tanúsítja.