Apáti Krónika


[ 2009.12.15. ] Majdnem minden, ami pásztor

Pásztor foglalkozású szolgák és szabadok már a 10. századot megelőzően is nagy számban éltek a magyar társadalomban, s a 10–11. században feltehetőleg ők alkották a legnépesebb foglalkozási réteget. A pásztorok nagy tömege már a középkorban is szolga volt. Egyházi és világi nagybirtokon részben szolgák, részben bérmunkások végezték a nyájak őrzését, legeltetését. Pásztor szavunk a 12. századtól adatolható, de lovász, kanász, juhász, csordás szavunk is megjelent már a középkorban. A pásztorrend az újkor századaiban a szegényparasztság egyik rétege.
Miként is határozza meg a szakirodalom a pásztor fogalmát? "Magyar ember pásztornak s marhatenyésztőnek született. A pásztorok a magyar társadalomnak olyan jellegzetes elemét alkotják, amely több, mint foglalkozási csoport. Szociális, kulturális, mentális tekintetben is karakteresen elkülönülő, saját arculatú részét képezték a régi magyar társadalomnak." (Magyar Néprajzi lexikon)

A pásztortársadalom hierarchiája

A pásztor ősi állattartó mesterség, életforma. A vadállatok háziasítása óta létező foglalkozás, így szinte minden kultúrában fellelhető. Mivel a magyarok alapvetően állattartásból, pásztorkodásból éltek, különböző állatfajok pásztoraihoz más-más megnevezést használtak, és tájtól függően kialakítottak egy sajátságos hierarchiát.
A pásztortársadalomban fönnállt egy belső tagozódás. Ez koronként és térségenként eltérő módon, s nem egyetlen rendezőelv szerint alakult. Ezek egyike a foglalkozási, mondhatnánk "szakmák" szerinti rangsor, ami nagyban függött a táj adottságaitól, és hogy az adott "szakma" hány fővel képviseltette magát azon a környéken. Azonban föl lehet állítani egy általános, mondjuk inkább elterjedt rangsort:
csikós - lópásztor
gulyás - marhapásztor, a gulya őrzője
juhász - juhpásztor
kondás, kanász - disznópásztor
csordás, csürhés - az istállóban tartott, csak napközben kihajtott állatok őrzője. Pl.: libapásztor, lúdas.

A hierarchiában elfoglalt helyért nagy "verseny" alakult ki a csikós és a gulyás között. Egyes tájakon (Nagykunság, Hortobágy) a csikós vezette a pásztorrangsor elejét, másutt (Nyírség, Bodrogköz), ahol kevesebb volt a csikós, a gulyás állt az élen. Érdekes, hogy a Bakonyban és Somogyban (és általában a Dunántúlon) a rangsor elejét a kanász, később (20. század) a juhász vezette.
Számadó: a legelőre hajtott állatokért a legeltetési időszakban anyagilag is felelős személy, a gazdaság fogadta föl minden szezonban. Ő jelölte ki, fogadta föl a bojtárokat.
Bojtár: az állatok őrzéséért felelős segítő. Tulajdonképpen ő alá tartozott az összes felfogadott pásztor. Távollétében az öregbojtár, vagy az első bojtár helyettesítette. Csak ezek után következett a többi bojtár, és a sor végén a kisbojtár.
Birkás: nyugat-európai juhfajták pásztora, ellentétben a régi magyar fajták őrzőjével, a juhásszal.
Bács, bacsó: a számadó juhász neve a magyar nyelvterület északi részén.
Monyator - fiatal pásztor, pásztorfiú (fehér fordított bundája van és bundasapkája)

A pásztorrend lélekszáma

A pásztorrend országos lélekszámát egy-egy időpontban inkább csak megbecsülni lehet, mint pontosan megmondani. 1796. évi pásztorösszeírások alapján Szabolcs megyében közel 2000 pásztort vett lajstromba, akik közül 503 fő őrzött kezes jószágot, 1401 fő pedig félszilaj és szilaj jószágot. A debreceni pusztákon 1770-ben 170–180 pásztor szolgált, s a belső legelőkön szintén számosan lehettek. Ha egyetlen vármegye pásztorainak létszáma 2000 körüli, s egyetlen városé 200 körüli volt, a "pásztorrend" lélekszáma országosan megközelíthette a 100 ezres nagyságrendet. A pásztorok asszonyait, népes családait figyelembe véve ez a társadalmi réteg akkor közel félmilliós tömeget tett ki. A 19. században a pásztorok lélekszáma még nem változott lényegesen. Jelentős csökkenés a 19. század végén és a 20. század elején következett be, párhuzamosan a legelőterületek feltörésével, szűkülésével. A folyamat tájanként eltérő ütemben haladt a kapitalizmus korában.

A pásztorok migrációja és nemzetisége

A török hódoltság idején, majd a 18. századi nagy belső vándorlásban a pásztorság számarányát meghaladó mértékben vett részt. Valójában a társadalom legmozgékonyabb, helyét folyton változtató eleme volt. Állatfajták szerint változó arányban voltak nemzetiségi pásztorok az alföldi legelőkön, többen a juhászatban, kevesebben a ménesek mellett. Sehol sem érték el azonban a 20%-os részarányt. A 18. század derekán Halason, Hódmezővásárhelyen s másutt is szívesen alkalmaztak román juhászokat, akik kevesebb bérért is elszegődtek, mint a magyarok. E században már az egész Kiskunságban előfordultak szlovák nevű juhászok is.
A nemzetiségi eredetű pásztorok számarányát pontosan meghatározni még lehetett. Debrecen pásztorai például a 18. század elején mind magyarok voltak. A rendelkezésre álló adatokból az derül ki, hogy a 18–19. századi pásztormigráció főként észak–déli és kelet–nyugati irányú volt. Nagyon sok felföldi magyar pásztor települt át ezekben a századokban az Alföldre. Falusi konvenciós pásztornak, feles juhásznak szegődtek leginkább, s az uradalmak is szívesen fogadták be őket. Erdély pásztornépének nemzetiségi összetétele a középkor vége óta erősen átalakult.
Az utóbbi 200–300 évben kialakult gyimesi csángó népcsoportból a 20. században sok pásztor szivárgott vissza a Székelyföldre. Az 1960-as évek elején már körülbelül 2000 főre tették a székely falvak határában élő, ott pásztorkodó gyimesi csángók számát. Eleinte székely esztenaközösségek nyájait őrizték, majd önállósították magukat.

A "pásztorrend" belső tagozódása

A pásztortársadalom belső tagozódása koronként és térségenként eltérő módon, s nem egyetlen rendezőelv szerint alakult. Ezek egyike a foglalkozási, mondhatnánk "szakmák" szerinti rangsor.
A 19. században megkülönböztették a magyar juhot őrző juhászt és a nyugati fajtákat, főként merinói juhot őrző birkást. Kettejük közül az alföldi pásztor- és gazdatársadalom a birkát és a birkást nem szenvedhette, mindenféle kifogása volt ellene.
A Dunántúlon a pásztori foglalkozások létszámaránya és hierarchiája másképpen alakult. Somogyban "a kanász volt a legbetyárabb pásztor". Ott a juhászokat "nem állhatták a kanászok, sem pedig a gulyások". A juhászok a kanászokat bókásoknak nevezték, mert a disznókban sok a bolha. A kanászok viszont zsírosaknak nevezték a juhászokat. Egykor a kanászok a Bakonyban is a pásztorok „elejének” számítottak, de a 20. században a juhászok vették át a helyüket. Miközben a többi pásztor elszegényedett, a juhászok közül sokan meggazdagodtak.
Az Alföldön állatfajták, pásztorfélék és legeltető társaságok, gazdaközösségek szerint szerveződtek a pásztorlási egységek, alakult a pásztori munkaszervezet. A számadó (lehetett csikós, gulyás, juhász, kondás) maga is jószágtulajdonos, akinek háza, kis falusi, tanyasi gazdasága, asszonya és családja is van.
A pásztorok között nemcsak rend, fegyelem, de szoros munkamegosztás is volt. A számadó korlátlan hatalommal rendelkezett az általa fogadott pásztorok fölött. Távollétében az öregbojtár vagy első bojtár helyettesítette. Csak utána következett a többi bojtár, akiket sorszámokkal jelöltek. A sor végén állt a kisbojtár, akinek „mindenki parancsolhatott".
A bojtárok létszáma az állatok, nyájak számához igazodott. Közösen étkeztek, végezték az itatás és vízhúzás nehéz munkáját. A pásztorok élelmezéséhez szükséges mértékig tejet fejt, túrót, tarhót készített, őrizte és rendben tartotta a cserényt, s az egész pásztortanyát.

Pásztorbér, jószágtartás, vagyoni helyzet

A pásztorrend anyagi viszonyait, belső tagozódását elég pontosan megvilágítják a pásztorbérek. Már a 18. század elején is megtalálható a pénz a konvenciós, egész esztendőre felfogadott pásztorok bérében. Addig a ruházat és az élelem tette ki a bér legnagyobb hányadát. Ehhez járulhatott még a lakás és a téli tüzelő. Hagyományosan egész évre szólóan állapodtak meg a pásztorral, állapították meg a konvenciót. Rendszerint a pásztor kezére bízott jószág darabszámából indultak ki, ha a bér pénzbeli részét kellett megállapítani.
A marhahizlalás tőkés vállalkozói a Dél-Alföldön már a 18. század közepén is havonta fizették a sőremarha, a hízó göböly mellett dolgozó pásztorokat, szénás embereket. Bérük tisztán készpénzből állt, és a beosztásukhoz igazodott.
A ruházat régi, középkori eleme a pásztorbérnek, s nem a jószág számához, hanem a foglalkozás szükségleteihez igazodott.
A kospásztorok, sertéspásztorok, meddőjuhászok bére általában alacsonyabb volt, mint a többieké. A kinn háló nyájak pásztorai is többet kaptak, mint a naponta kijárók. Egyes pásztori foglalkozásokhoz fontos mellékjövedelmek tartoztak. Fejős juhászok bérében a vasárnapi tej haszna állt az első helyen.
A pásztorok egyik része minden korban rendelkezett saját házzal és beltelekkel. Ők alkották a pásztortársadalom felső rétegét. Erősen kötődtek egy-egy településhez, ahol már elődeik is éltek, sőt valóságos pásztordinasztiákat alkottak. A pásztorok másik része a házatlan zsellér kategóriába tartozott. Családjaik az uradalmi majorok cselédlakásaiban vagy a falusi pásztorházakban éltek. A nagyobb majorok, puszták népe hosszú cselédházakban élt. Úrbéres gazdaközösségek, nemesi communitasok is építettek szerény kis házakat a falu szélén pásztoraik számára. A pásztorházak mellett álltak a pásztorok jószágait befogadó ólak, istállók. Az uradalmi majorok cselédházaiban és a községi pásztorházakban csak a szerződés ideje alatt lakott a pásztorcsalád.

Pásztornemzetségek, házasodási kapcsolatok

A pásztori foglalkozás apáról fiúra szállt, ennélfogva egyes családok minden felmenője, amíg csak az emlékezet elért, pásztor volt. Ezeket a nevezetes pásztordinasztiákat – családi, rokoni kapcsolataik révén is – fél megyényi területen ismerték. Köztük az összetartás szokatlanul erős volt.
A pásztorok összetartása a társadalmi élet számos területén megmutatkozott. Mindenekelőtt a családi, rokoni kapcsolatokban. A pásztoroknak országszerte nagy családjuk, sok gyermekük volt. Magyarország jellegzetes állattartó tájain a törzsökös pásztorcsaládok leszármazása, szétágazása több évszázadon át követhető. Kunmadaras régi pásztornemzetségei közé tartozik a Jenei család. Egyik ősüket már 1781-ben is a helyi nyájjuhászok között említik.
A parasztok, a földművelő gazdák ellenezték a pásztorokkal való rokonosodást. A gazdák lenézték a pásztort, holott egy feles juhász a maga 200–300 juhával földet, vagyont is könnyen szerezhetett magának. Parasztok és pásztorok kölcsönösen lenézték egymást, s időben útját állták gyermekeik esetleges közeledésének.

A nő helyzete a pásztortársadalomban

A magyarságnál a pásztorkodás jellegzetesen férfimunka, s a külső, távoli legelőkön asszonynép ritkán mutatkozott. A legelőn rideg sorban élő pásztor bizonyos asszonyi teendőket, amilyen a fejés, a főzés, a tanya rendben tartása, maga végez. Ezek a feladatok a legfiatalabb bojtárra, a lakosra hárulnak. Egyedül a juhászatban fordult elő, hogy a fejés és sajtolás időszakára a számadó juhász maga mellé vette a feleségét. A juhfejés akkor is a férfiak dolga maradt, az asszony csak a tej beoltását, feldolgozását végezhette. A Székelyföldön, s más erdélyi magyar tájakon a pásztorkodás szintén jellegzetesen férfifoglalkozás. Nők legfeljebb a tejtermékek készítését végzik, de azt is otthon a faluban. A pásztorcsaládok nőtagjai nyáron is a faluban maradnak. Több hazai tájon elterjedt szokás szerint a pásztorfeleségek hetente egyszer, esetleg sűrűbben is főtt ételt vittek ki a legelőre férjüknek és bojtárjainak. A pásztorfeleségek külön csoportot alkottak a falvak nőtársadalmában. Ezen a csoporton belül barátkoztak, szomszédoltak, segítették egymást. Általában a falu szélén épült pásztorházakban, egymás szomszédságában éltek. A pásztorok asszonyai, leányai a templomban is külön, a hátsó padsorokban ültek.

Pásztorünnepek, közösségi alkalmak, szokások

Az alföldi juhászok dömötörözése nagy esemény volt. Pár nappal előbb "felhajtották" a nyájakat a városok, falvak alá, s megkezdték az előkészületeket. Sok helyen tartottak ekkor birkavásárt, juhászvásárt, amit áldomás, lakoma, juhászbál követett. Katolikus helyeken a juhászok báránnyal ajándékozták meg az egyházat, s misét hallgattak meg Dömötör, a pásztorok védőszentjének tiszteletére.
A pásztorok összetartását, összetartozásuk tudatát növelték a befogadással, beavatással kapcsolatos szokások. Taszár környékén ez úgy történt, hogy a fiatal kanászt két öreg kanász a mezőn meglátogatta. Egyikük kezet nyújtott neki, de a parola után sem engedte el a kezét. Eközben a másik kanász ütni kezdte a bojtárt a botjával.
Az Alföldön már a 17–18. században is volt gúnyneve a legtöbb pásztornak. A melléknevek sokaságával a juhászok vezettek. Ennek okát nem csupán a juhászok nagy számában és a többi pásztoroktól eltérő magatartásában kell keresnünk. A ragadványnevek részint nemzetiségükre, eredetükre vagy származáshelyükre utaltak, nagyobb részben egyéni tulajdonságokra, s a cimborák játékos kedvére engednek következtetni.
Nagy esemény volt a pásztorlakodalom is. Somogyszob és a Kaszó-erdő pusztáin kanászlakodalom alkalmával összegyűlt az egész vidék kanászsága. Fő ételük a disznóhús volt. Nemcsak juhászokat hívtak meg a lagziba, hanem gulyást, csikóst, csordást is. Összejöttek a környékbeli pásztorok mind.
A gulyák, ménesek őszi szétverése, a nyájak megfelezése után a pásztorok országszerte lakozásokat rendeztek. Év közben is számos alkalmat találtak arra, hogy életüket kicsit megvidítsák, s a közeli csárdákba is ellátogassanak. A lovak, birkák úsztatása, a marhák tüzes vasakkal való bélyegezése, a birkanyírás, csikónyírás, a kosbárányok herélése mind jó alkalom volt az áldomásra. Kondások lakomája volt a szerpecsenye. Sorrend szerint öltek le bizonyos időközönként egy-egy disznót, s a belőle készült pecsenyével társaikat is
megvendégelték.
Elmaradhatatlan szereplői voltak a pásztorok az esztendő nagy ünnepeinek. Karácsonykor a templomban is megjelentek s énekeltek. Többnyire csoportosan (gulyás, csordás, kondás, juhász) járták végig a települést, s a gazdák házánál kegyes szövegű éneket kántáltak, köszöntőt mondtak, bő malacáldást kívántak. A gazdáktól bort, pálinkát, kalácsot kaptak. Nevezték ezt a szokást kántálásnak, koledálásnak, helyenként suprikálásnak Újév, húsvét, pünkösd, valamint a kihajtás napján is szokás volt a pásztorok megajándékozása. Jeles napi ostordurrogtatásuk, hétköznapi tülkölésük, lakodalmi duda, flóta, citera stb. szolgáltatásuk is hozzátartozott a helyi társadalmak életéhez.
A pásztornép egykor egész megjelenésében, viseletében, magatartásában, beszédmodorában feltűnően elütött a földművelő parasztságtól, s még sokkal inkább a társadalom más rétegeitől.

A tudós pásztor

A tudós pásztor a magyar népi hitvilág természetfeletti erejű személye, akinek hatalmában áll az (elsődlegesen az általa gondozott) állatokat tetszőlegesen irányítani, vagy más boszorkányos tetteket végrehajtani. A tudós pásztor lehet gulyás, kondás vagy csikós, de juhász nem - az ő „tudományát” nem becsülte sokra a pásztortársadalom. Maga a hiedelemkör és költészete él az egész magyar nyelvterületen, legerősebben azonban Kelet Magyarországon, az Alföldön és Erdélyben. Új mondák ma már nem keletkeznek, az utolsó tudós pásztort a 20. sz. első felében tartották számon.
Egy-egy tudós pásztor körül a mondakör szinte minden típusa életre kelt, és ily módon egy-egy messze földön híres pásztor vándormondák egész sorának vált hősévé. A mondák jellegzetes típusai:
A gulyáshoz elszegődik egy tudós pásztor öregbojtárnak. Szabadságra megy, meghagyja társának, hogy ne mozduljon helyéről. Hajnalban a marhák vágtatni kezdenek. A gulyás eredménytelenül hajszolja őket. Idő előtt hazatér az öreg, megfeddi, hogy miért fárasztotta magát. A szomszéd pásztor gulyáját kezdi futtatni, aki végül az életéért könyörög. Az öregbojtár a "nagyobb tudós", megbünteti, amiért távollétében az a marháit megszalasztotta.
A tudós pásztor marháit szántóföldi gyalogösvényen tereli, azok libasorban mennek. Csodálkozó társának meghagyja, hogy jöjjön a marhák után.
Egy pásztor a másikra "ráküld" egy veszedelmes bikát. Az a körülfüstölt legelőre nem tud belépni. Tudós pásztor a kalapjába sót tesz (rágyújt a pipájára stb.), a bika megszelídül, kinyalja a kalapból a sót, megfordul és saját gazdáját üldözi.
Kondásra egy tudós kondás „ráküldi” saját kanjait, hogy öljék meg. Barátja, a nagyobb tudományú gulyás - hallótávolságon kívül - szavával visszafordítja azokat. A küldőt saját állataival támadtatja meg, akik vízbe taszítják, megfullad. A küldőt egyikük sem látja, csak segélykérő hangját hallják.
Tudós gulyást a gazdája másnak adja. A marhák szétszélednek. Visszahívják (esetleg dupla fizetségért). Kalapján zsírt és szőrt éget. Minden marha visszajön.
Egy csikóstól elmegy a ménes. Egy tudós pásztornak pálinkát fizet, hogy segítsen rajta. Az a kocsmában a szűrét vereti a csikóssal. Megjön a ménes. Hat ló hiányzik, a szűr másik felét vereti, azok is megjönnek. Az egyik lovon ül egy ember. Amíg a tudós pásztor hármat nem üt a lóra, nem tud leszállni (tolvajlás a tudóstól).
A kondás a kocsmában mulat, a disznók a kocsma mellett várják. Elküldi őket a legelőre, azonnal szót fogadnak. Sok változata van, pl. a kondás fogad, hogy disznói a templom körül lefekszenek, vagy hívására a kocsmánál megjelennek stb. A fogadást megnyeri.
A gulyáshoz segítségért fordul egy fiatalember, akit elhagyott a felesége. A gulyás az asszonyt a levegőben repíti haza, hozzáverődik a fákhoz, ruháját széttépik az ágak. Tejvarázsló mondák. Közös vonásuk, hogy a tudós pásztornak a boszorkányhoz hasonló, tejjel kapcsolatos mágikus hatalmát illusztrálják. A tudós pásztort megrontott tehénhez hívják. Kifejeti. Galuskát fej a gazdaasszony, meggyújtja, kék lánggal ég. Nem idézi meg a rontót, mert a háziak bántani akarják. Távozóban úgy látják, mintha a levegőben szállt volna az ember. Egy hajós az uszályon a bakból tejet fej. A juhász a subáját ütni kezdi, a hajós magán érzi az ütést, jajgat. Ugyanez a szövegtípus sok változatban ismert pl. tudós kocsis feji meg a derékszöget, a pásztor ütéseire (amelyet a subájára mér), a kocsis fájdalmában nem tud kijönni a kocsi alól.
Egyéb, inkább memoratnak minősíthető szövegek a tudós pásztornak mint természetfeletti erővel rendelkező lénynek vagy pusztán mint szakmáját kiválóan ismerő egyénnek a tulajdonságait illusztrálják "megtörtént" eseményekkel: pl. távollétében is irányítja a jószágot, illetve mágikus tárgyai őrzik helyette (tarisznyája, botja, kalapja, harangja stb.). megszalasztja a vetélytársa marháit, ő maga ront, vagy megrontott állatot gyógyít stb. Halálakor tudományát kézfogással vagy annak a tárgynak az átadásával hagyja örökbe, amiben ereje van (bot, seprű, dohányzacskó). Számos monda éppen ennek a sikertelenségét mondja el, senki nem meri vállalni a tudományt.