Apáti Krónika

[ 2009.12.24. ] Victorius: Krisztus tövisei

A hófuvatos éjszakában,
Míg ragyogtak az ablakok,
A kiözönlő tarka fényben,
Valaki végigballagott.

Amerre ment, a házak alján,
Fehér rózsákat szórt a köd:
És glóriába fonta őket
Egy sápadó homlok fölött.

Nem látta senki, amint halkan,
Némábban mint a téli csend
A sötét szívek utcájában
Kopott vándorként megjelent.

Nem tudta senki, hogy a járdán,
A Megváltó végig suhan.
Mert nem Őt várta e világon,
Sem boldog, sem boldogságtalan.

Hiába zúgtak a harangok
És zengett öröméneket,
A hangokon és színeken túl
Minden kopár volt és hideg.

A nagyok és az apróságok,
Csak annak örültek, amit
a szent ünneppel kapcsolatban
Az irgalom nekik terít.

A lelkek nem a mennyben jártak,
Csak lent a porban, hol föld
Időként színét változtatva
Hol bús, hol vidám arcot ölt.

A gazdagot dőzsölni látta,
És elhagyatva a szegényt,
Kinek a dúsak asztaláról,
Nem hullattak mást, mint reményt.

Tekintete, mely mindent látott
Látta, hogy a kereszt alatt,
A szeretet csak röpke vendég,
Csak elillanó pillanat.

Látta, hogy bent a szívek mélyén
Csak elpihent a gyűlölet,
Hogy harcát, ha az ünnep elmúlt,
Tovább vigyék a fegyverek.

Látta, hogy mennyi a gonoszság,
Hogy hányszor zengik a nevét
Azok, kik később megtagadják,
Mindennél drágább életét.

S a hófuvatos éjszakában,
Míg várták, fönt a csillagok:
A csalódottság tövisével
A városon átballagott.

És úgy, hogy senki meg ne lássa,
Keblén a fájduló sebet;
Arcán a könnyek emlékével
A mennybe fölemelkedett.